Ez a személyes illusztrációs projektem a kutyától való elbúcsúzás előtti pillanatokat dolgozza fel visszaemlékezés formájában. Nyolc darab teljes oldalas illusztráció keretén belül mutatom be azokat az eseményeket, amely meghatározó lehet minden kisállattartó számára.
A történetemben a főszereplő egy idősebb keverék kutyát fogad örökbe a menhelyről. A gazdi visszaemlékezik az örökbefogadás napjára, majd egyszerű, nyugodt pillanatokra a közösen eltöltött időből. Az utolsó oldalpároknál kerül vissza a valóságba.
A történethez rendelt cím hivatott kifejezni azt a félelmet, amely minden kutyásban felmerülhet: megéri-e befogadni magunkhoz egy kutyát, tudva, hogy az ő élete sokkal rövidebb, mint a miénk.
Ha lemaradtál volna a könyvemről, itt tudod elolvasni!
Az alkotás útján
„...belenéztem a szemébe a kennel rácsain keresztül és rögtön tudtam, hogy ő az."
Mikor illusztrációt tanultam a Hollóka Grafikai Műhelyben, mindenkinek el kellett készítenie egy nagyobb projektet a záróvizsgához. A suliban az adott projektév témája a Bátorság volt, ehhez a hívószóhoz kellett felépítenem egy illusztrált történetet.
Az az év nem volt olyan egyszerű számomra, hiszen akkor derült ki a kutyusomról, Marciról, hogy rákos. Sajnos nagyon gyors lefolyású volt, így fél évvel a diagnosztizálás után búcsút kellett mondanunk neki.
Szeptemberben, mikor elkezdődött a suli, egy teljesen más ötlettel indultam neki az évnek. De végül januárra tökéletesen tisztává vált számomra, mit is jelent a Bátorság. Szembenézés a Halállal...
Kihívások és öröm az ürömben: az írói folyamat
Meglepő vagy nem meglepő módon az írás része meglehetősen könnyen ment a körülményekhez képest. A kész történet nagyjából megvolt a fejemben. Tudtam, hogy nem lesz könnyű sztori, de akkor úgy éreztem, az kell ahhoz, hogy elkezdjem feldolgozni Marci elaltatását.
Az egyik éjszaka, mikor szokás szerint nem tudtam emiatt aludni, a könyv teljes szövegezése megjelent előttem. Kipattantam az ágyból, megragadtam a telefonomat és ott a sötétben gubbasztva papírra (illetve, képernyőre) is vetettem mindent.
A szöveget semmiképp sem akartam túltolni, mert azt akartam, hogy az illusztrációk vezessék a történetet. Fontos azonban leszögeznem, hogy a könyvemnek a valósághoz nincs köze, a karakterek és a történet is teljes egészében kitaláltak.
Casting kutyával: ki legyen a főszereplő?
A könyvem főszereplőjét a másik kutyusomról, Axiról mintáztam. Ő (többek között) egy németjuhász-rottweiler keverék. Az ő karaktere nagyon jól belepasszolt a történetbe, amit kitaláltam a könyvemhez.
És természetesen azt se feledjük, hogy a modell folyamatosan kéznél volt, ezért gyakorlatilag végtelen sok pózt le tudtam róla másolni és nem kellett mindig referenciafotókat keresgetni. Több oldalt megtöltöttem Axival, ami egy nagyon jó gyakorlás volt.
Segítség, elvesztem a részletekben!
Ennél a pontnál már tisztában voltam azzal, hogy melyik oldalon milyen illusztráció fog helyet kapni. Itt láthatod az előzetes tervemet a szöveg és az illuk felosztásáról:
Többféle mini vázlatot készítettem a nagy képekhez. Valamelyik maradt, mást teljesen elvetettem vagy épp átdolgoztam valamelyest.
Közben felmerült a technika kérdése is. Rám nagyon is jellemző, hogy képtelen vagyok megállapodni egyetlen technika mellett. Általában olyat választok, ami az illusztráció témájához a legjobban passzol. Most is ez történt, a pasztellkrétához húzott a szívem.
Először volt egy sor variálás a részemről, megpróbáltam a pasztellt akrilfestékkel bekeverni, de így nagyon tompa színeket kaptam, úgyhogy ezt végül elvetettem és csak magával a krétával dolgoztam. A részletek megfelelő kidolgozása érdekében vásároltam még pluszban pasztellceruzákat is.
Minden egyes alkotásomnál oda lyukadok ki, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek a háttérrel. Ezt a traumát gyerekkorom óta cipelem magammal, akkor is már csak karaktereket festettem, a háttér vagy össze volt csapva vagy egyáltalán nem létezett.
Mindenesetre a könyvemnél végül arra jutottam, hogy nem akarom, hogy a fő karakterekről a háttér elvonja a figyelmet. Amúgy is egy visszaemlékezésen alapul az egész és ezt az álomhoz közeli állapotot szerettem volna megragadni.
Így az akvarell, vagyis vízfesték mellett döntöttem. Nem fektettem már nagy erőket az alapos kidolgozásba, egyszerűen csak jól bevizeztem pár papírlapot, elforgattam és hagytam, hogy folyjon a festék, amerre csak akar.
Kész vagyok. Kész vagyok?
Azt már inkább nem mesélem el, hogy a legelső illukat hányszor rajzoltam meg újra. Az elején volt pár félresikerült mű, de ez nem állított meg abban, hogy befejezzem. A végére egész jól belejöttem és akkorra már viszonylag gyorsan is ment az alkotás.
Ezután már csak egy dolgom volt: digitalizálnom kellett a kész illusztrációkat. Volt egy kis utómunka is, a megfelelő árnyékolást is ekkor fejeztem be. Még egy nagy meló várt rám: a kész illukat össze kellett raknom a háttérrel. Ahogy említettem, a háttérhez más technikát választottam, így azokat külön papírlapokra is készítettem el.
Miután készen voltak az illusztrációk, az előzetes tervek alapján felhelyeztem rájuk a szöveget is. Nagyon élveztem a folyamat digitális részét is. Tudom, hogy a témám nagyon nehéz és nem egyszerű feldolgozni magát a történetet sem, de az alkotás engem mindig magával ragad. Teljesen meg tudok nyugodni közben és teljesen mindegy, hogy ceruzával dolgozom papírra, vagy a Photoshopban nyomkodom a különböző billentyűkombinációkat.
Üdv a világomban! Készen állsz?
A Megérte? című könyvem célja személyes indíttatásból fakad, a képek megrajzolásával és a szöveg megírásával szerettem volna feldolgozni a saját kutyusom elvesztését. A könyvem azoknak a gazdiknak szól, aki már elvesztette vagy el fogja veszteni hamarosan a kedvencét és szeretne ezzel megbirkózni és felkészülni rá.
De persze aki már elvesztett egyszer egy kisállatot, pontosan tudja, hogy lehetetlen teljes egészében feldolgozni, teljen el bármennyi idő...
Ha még nem olvastad a könyvem, itt tudod megtenni!
Csak két dolgod van: add meg a neved és az email címed, én pedig már küldöm is a könyvem linkjét, ahol virtuálisan végiglapozhatod!